1. Hírfolyam

In Memorian Donna Summer



Donna Summer

Meghalt a diszkó királynőjének is nevezett Donna Summer, aki többek között a Hot Stuff és az I feel love című dalokkal vált világhírűvé.

Az énekesnő 63 éves korában halt meg Floridában csütörtök reggel - közötle a TMZ, amely szerint Donna Summer rákos volt. Az énekesnő, színésznő megpróbálta eltitkolni állapotának súlyosbodását a külvilág elől. A TMZ-nek egyik ismerőse azt mondta: néhány hete találkozott Sumerrel, és akkor még jól volt. A halálhírt később az E! News portálnak egy családtag is megerősítette.


DONNA SUMMER      

Donna Summer (Egyesült Államok, Massachusetts, Dorchester, 1948. december 31. – Florida, Key West, 2012. május 17.) ötszörös Grammy-díjas amerikai énekesnő és színésznő eredeti neve: LaDonna Adrian Gaines. Az 1970-es évek legnagyobb diszkókirálynője volt, aki tehetsége és sikerei révén lekörözte két legnagyobb riválisát, Amanda Leart és Grace Jonest. Azon kevés diszkósztárok egyike, aki a műfaj hanyatlásával sem merült feledésbe: az 1980-as és az 1990-es években, sőt még az új évezredben is szerepelt a slágerlistákon. Repertoárja közben R&B, rock és gospel stílusú dalokkal bővült. Számos rangos zenei díjat kapott, lemezei több mint 120 millió példányban fogytak el világszerte.

Donna Summer egy vallásos keresztény család hét gyermekének egyike. Ahogyan az ilyen családok gyerekeivel gyakran megesett, egy templomi kórus tagjaként kezdett el énekelni. Tinilányként viszont Janis Joplin művészete hatott rá, ezért csatlakozott a The Crow nevű rockegyütteshez. 18 évesen otthagyta az iskolát, és elköltözött otthonról, mert szerepet kapott a sikeres Broadway-darabban, a Hairben. A társulat az előadást áthozta az NSZK-ba, ahol Donna más musicalekben is színpadra léphetett. Új otthonául Münchent választotta. 1971-ben Donna Gaines néven megjelent első kislemeze, a Sally Go 'Round the Roses. A single nem lett sikeres, ahogyan a következő, az If You're Walkin' Alone sem. Donna tehát továbbra is a színészi munkájából élt, illetve háttérvokálokat énekelt mások lemezein. Megismerkedett Helmut Sommer osztrák színésszel, akihez 1972-ben feleségül ment. Házasságuk 1976-ban felbomlott, ám Donna megtartotta férje családnevének angol változatát, a „Summer”-t.

Donna háttér-énekesnői munkája során találkozott Giorgio Moroder és Pete Bellotte zeneszerző-producerekkel. A szakemberek meglátták benne a közeljövő egyik sztárját, és szerződést kötöttek vele. Ennek eredményeként megjelent Summer első albuma, a Lady of the Night, rajta a The Hostage című felvétellel, amely Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában a slágerlista élére került, az NSZK-ban pedig a 2. helyig jutott. Az album címadó szerzeménye, a Lady of the Night kislemezen szintén sikeresnek bizonyult. 1975 nyarán Donna egy új dal ötletét vetette fel producereinek, amelyhez már szöveget is írt. Moroder érdekesnek találta az ötletet, de az ő elképzelése más volt. Azt javasolta, hogy a dalt az orgazmus különböző fokozatait imitálva, erotikus nyögések és sóhajtozások kíséretében vegyék lemezre, az egyre népszerűbb diszkózene jegyében. Ez nem valami kósza, aberrált ötlet volt Moroder részéről: az ügyes producer figyelmét nem kerülte el, hogy a filmszínházakban ekkoriban tetőzött az erotikus filmek hulláma. 
Az erotika iránti felfokozott igényt ügyesen kihasználni nem volt rossz stratégia, de a vallásos családból származó Donna idegenkedett producere ötletétől. Végül beleegyezett abba, hogy demót készítsenek a dalból, a végső változatot pedig majd egy másik énekessel vegyék fel. (A legesélyesebb jelölt a Silver Convention szólistaként is dolgozó tagja, Penny McLean volt.) A stúdiómunka során Donna állítólag néha elfelejtette az eredeti szöveget, és olyankor improvizált. Moroder el volt ragadtatva, és újra szóba hozta, hogy mégis Summer előadásában dobják piacra a felvételt. Donna vonakodva beleegyezett ebbe, és a kislemez rövidesen napvilágot látott. A szerény érdeklődés látszólag az énekesnő aggályait igazolta, ám az egyik példány eljutott a tengerentúli Casablanca Records elnökéhez. Neil Bogart tetszését megnyerte a dal, ezért egy 20 perces változatot rendelt Morodertől. Moroder, Bellotte és Summer végül egy 17 perces verziót készítettek, melynek a Love to Love You Baby címet adták.
 A Casablanca szerződést írt alá az énekesnővel az amerikai terjesztésre, és 1975 novemberében piacra dobták a felvételt.
A Love to Love You Baby valóságos bombaként robbant a könnyűzene piacán, és ennek köszönhetően megszületett Donna Summer első, tengerentúli listavezető slágere. A felvétel terjedelme követendő példa lett a diszkózene slágergyárosai számára: Cerrone, Alec R. Constandinos és a műfaj számos akkori sztárja hasonló hosszúságú szerzeményekkel jelentkezett a poppiacon.
Még 1975-ben megjelent Donna újabb nagylemeze is (az Egyesült Államokban viszont az volt az első LP-je), melynek természetesen a Love to Love You Baby címet adták. Az „A” oldal teljes egészében a nagy sláger 17 perces változatát tartalmazta. A korong rövidesen aranylemez lett. Népszerűségét az sem gátolta, hogy bizonyos rádióállomások megtagadták a szexuálisan túlfűtött címadó sláger játszását. (Korábban egyébként a The Hostage is felkavarta a kedélyeket egyes európai országokban, mert témája az emberrablás volt, ami akkoriban vált a mindennapok égető problémájává.) A könnyűzenei sajtó egyre gyakrabban emlegette az énekesnőt „a szerelem First Ladyje”-ként. Ezt a Summernek kevéssé tetsző imázst két következő nagylemeze, az A Love Trilogy és a Four Seasons of Love is megerősítette. Az A Love Trilogyn található azonban egy olyan dal, a Could It Be Magic – Barry Manilow 1973-ból származó slágerének feldolgozása –, amely a Lady of the NightLP után ismét arról tanúskodott, hogy Donna énekelni is jól tud, nem csupán kívánatosan nyögni és sóhajtozni.
Ezt 1977-es albuma, az I Remember Yesterday fényesen bizonyította. Moroder, Bellotte és Summer szándéka az volt, hogy a diszkózenével párosítsák a múlt, a jelen és a jövő hangzásvilágát. Főleg az utóbbit tűnt nehéznek megvalósítani, hiszen ki tudná előre megjósolni, mi lesz a jövő zenei divatja? Éppen ezért a jövőt megelőlegező I Feel Love című szerzemény eredetileg csupán egy kitűnő R&B ballada, a Can't We Just Sit Down (And Talk It Over) című kislemez „B” oldalaként jelent meg. A siker elképesztő volt: a mély átéléssel előadott balladára a közönség alig figyelt, ám a techno- és elektronikus zenei elemeket a popzenében elsőként alkalmazó I Feel Love mindenhol a toplisták csúcsait ostromolta. 
A szerzeményből 1982-ben Patrick Cowley, a fiatalon elhunyt diszkómágus készített egy újabb változatot. Az eredeti alapokat új zenei elemekkel körülbelül 15 percesre bővítette: a siker akkor sem maradt el. 1977-ben egyébként még egy Donna Summer-album látott napvilágot, a Once Upon a Time, egy „mini diszkómusical”, amely számos rajongó szerint a sztár egyik legjobb munkája.
1977-ben Donna énekelte A mélység (The Deep) című kalandfilm betétdalát (Down, Deep Inside), majd a következő évben már főszerepet kapott a Thank God It's Friday című zenés filmben. A produkció azonban lesújtó kritikákban részesült, ami rögvest véget vetett Donna filmszínésznői karrierjének. Az egyik betétdal, a Last Dance viszont óriási sláger lett, elnyerte a legjobb filmdalnak járó Oscar-díjat is, melyet a szerző, Paul Jabara vehetett át. Donna énekét Grammy-díjjal jutalmazták. A film soundtrackje számára Summer egy teljes lemezoldalnyi terjedelemben dolgozta fel Serge Gainsbourg és Jane Birkin erotikus örökzöldjét, a Je t'aime (moi non plus)-t, természetesen a Love to Love You Baby stílusában.
1978-ban Live and More címmel egy koncertlemezt is kiadott, melyen elénekelte azt a dalt, amelyet Helmut Sommertől született kislányának, Miminek írt: aMimi’s Song bevételeit később jótékony célokra a UNICEF-nek ajánlotta fel. A dupla album legnagyobb meglepetése azonban aMacArthur Park bravúros feldolgozása volt, amellyel Donna minden kétkedőt meggyőzött kivételes előadói képességeiről. A dal eredetijét tíz évvel korábban a világhírű színész, Richard Harris vitte sikerre. 
A koncertlemezen található bő 17 perces változatot két másik szerzeménnyel kombinálták. Az egyik a Heaven Knows volt, amelynek felvételén a Brooklyn Dreams együttes is közreműködött. A zenekar vezetője, Bruce Sudano és Donna között gyengéd érzelmi szálak szövődtek, és a romantikus kapcsolat tartósnak bizonyult. 1980. július 16-án összeházasodtak. Az évek során két gyermekük született, Brooklyn és Amanda. 2011-ben a házastársak még mindig boldogan éltek együtt, közben Donna háromszoros nagymama lett. Mimi és Amanda édesanyjukkal lépnek fel, Brooklyn tévéműsorokban szerepel. (Az Életem értelme című vígjátéksorozatban a magyar nézők is láthatták a gyönyörű leányzót.) A boldogságig azonban rögös volt az út. Sikerei csúcsán Donna súlyos ideg-összeroppanást kapott. Mindig is nyomasztotta „a szerelem First Ladyje” imázs, szüleitől pedig annyira távol állt a Love to Love You Baby világa, hogy Donna édesanyja el sem akarta hinni, hogy a lemezen lánya megtévesztően hitelesnek hangzó erotikus nyögései és sóhajtozásai hallhatók. Summer évekkel később bevallotta, hogy ekkoriban az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Lelki békéjét végül a keresztény vallásban találta meg, melynek 1979 óta elkötelezett híve.
Donna 1979-es dupla albuma, a Bad Girls mérföldkő és határvonal az énekesnő pályáján. Nem csupán az akkori jelen divatját, a diszkót képviseli, hanem rock, blues, soul és elektronikus zenei elemei miatt már a jövő felé mutat. A több mint hétmillió példányban elkelt dupla LP hatása olyan későbbi sztárok zenéjében mutatható ki, mint például a Eurythmics, a New Order, a Depeche Mode, a Pet Shop Boys, Madonna és a Bronski Beat, nem beszélve a különféle new wave- és technoegyüttesekről. ABad Girls LP öt nagy slágere közül kettő listavezető is volt: a Hot Stuff és a címadó szerzemény. Előbbiért Donna újabb Grammy-díjat vehetett át, ráadásul – első színes bőrű előadóként – rock kategóriában. Az album más rekordokat is eredményezett. Summer volt az első énekesnő, akinek egyszerre két slágere szerepelt a tekintélyes Billboard Hot 100 toplistájának első három helyezettje között. Néhány héttel később megismételte a rekordot az LP másik dalával, a Dim All the Lights cíművel, illetve a No More Tears (Enough Is Enough) című új duettel, melyben Barbra Streisand volt a partnere. A Dim All the Lights-hoz még egy rekord fűződik: Summer 16 másodpercen keresztül tartja ki benne ugyanazt a hangot, s ezt állítólag azóta se csinálta utána más énekesnő.
1979-ben került a boltokba az On the Radio: Greatest Hits Volumes 1 & 2 című válogatásalbum, amely a tengerentúlon a sikerlisták csúcsára jutott. A dupla album (Donnától már a második abban az évben, és mindkettő listavezető lett!) két új szerzeményt is tartalmazott, melyek nagy sikert arattak. Az egyik, az On the Radio eredetileg a Rókák (Foxes) című film betétdalaként íródott, a válogatáslemezen kétféle változatban is hallható. A másik, a már említett No More Tears (Enough Is Enough) egy duett Barbra Streisanddel. (A nagylemezen több mint 10 perces verzióban szerepel.) A két sztár közös stúdiómunkájáról különféle híresztelések kaptak szárnyra. Az egyik szerint Donna egy magas hang kiéneklése közben hátrazuhant a székéről, miközben Barbra nyugodtan továbbfolytatta az éneklést. Summernek nem esett komolyabb baja. Állítása szerint a malőr oka az volt, hogy előző nap késő estig bulizott. Barbra angolos nyugalmának viszont az volt a magyarázata, hogy a pletykák szerint Summer bő két órán át várakoztatta őt a felvétel előtt, mert aktuális turnéjának ügyeit intézte, s ez a tapintatlanság nem volt jó kezdet a két díva közös munkájához. Állítólag vita támadt arról is, hogy ki a nagyobb sztár, kinek a neve szerepeljen előbb a lemezborítón. Kompromisszumos megoldás született, Summer neve került előre, a borítón viszont Streisand magasabbnak látszik, holott a valóságban ő az alacsonyabb. A hiányzó centimétereken néhány telefonkönyv segített, melyekre az énekesnő felállt. Mindkét művésznőt saját lemezcége fizette, de a pontos összegeket nem hozták nyilvánosságra. A stílusváltással együtt Donna lemezcéget is váltott. Mikor rendezhetetlennek tűnő nézeteltérések miatt szakított a Casablanca Recordsszal, megfordult a fejében, hogy visszavonul. Végül elfogadta David Geffen előnyös ajánlatát, és átszerződött a Geffen Recordshoz.
Első albuma az új cégnél, a The Wanderer (1980) azonban a vártnál szerényebb fogadtatásban részesült. A címadó felvételen kívül csupán a Cold Love ért el említésre méltó sikert.
 Geffen szerint komoly változtatásra volt szükség, ezért az 1981-es dupla albumot, a soul, R&B és diszkó jegyében készült I’m a Rainbow-t nem jelentette meg. Donna a megújulás szükségessége miatt megszakította az együttműködést Giorgio Moroderrel. Következő nagylemeze producerének nem kisebb személyiséget kért fel, mint Quincy Jonest. A Donna Summer című album a sztár egyik legjobb lemeze lett. A Love Is in Control (Finger on the Trigger)újra a slágerlisták élvonalába juttatta őt, a State of Independence című kislemez pedig méltó folytatásnak bizonyult. Ez utóbbi dal eredetijét nem sokkal korábban Jon Anderson és Vangelis vitték sikerre közös nagylemezükön. Summer változatában Eric Clapton gitározott, a háttérvokál egyik tagja pedig Michael Jackson volt. Szép sikert könyvelhetett el a Woman In Me című ballada is, de érdemes említést tenni Bruce Springsteen szerzeményéről, a Protectionről is, vagy a soul olyan gyöngyszeméről, mint a Lush Life, amelyet Donna nagy elődeihez (Nat King Cole, Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan és mások) méltón adott elő.
1983-ban a She Works Hard for the Money című nagylemezzel Summer a Bad Girls LP-hez fogható sikert könyvelhetett el. A címadó dal valóságos feminista himnusz lett, a hozzá forgatott videoklipből pedig a zenei tévécsatornák állandó műsorszáma vált. Nem túl jó üzleti érzékről tanúságot téve Geffen lemezcége elutasította az album kiadását, ezért Donna a PolyGramnak ajánlotta fel az anyagot, hogy ezzel rendezze azokat az anyagi követeléseket, melyek korábbi cége, a Casablanca Records részéről fennálltak. A PolyGram leányvállalata, a Mercury Records nemcsak hogy nagy eladásokat produkált az énekesnő új lemezével, de különféle válogatásokat is kiadott Donna korábbi diszkóslágereiből, megtoldva azokat az aktuális sikerszámokkal. Mindez nem tett jót Summer és Geffen együttműködésének. A She Works Hard for the Money album másik slágere, az Unconditional Love ugyancsak népszerű lett, főleg az amerikai MTV-nek köszönhetően, a Geffennél megjelent újabb albumok (Cats Without Claws; All Systems Go) azonban meglehetősen szerény érdeklődést keltettek.
1988-ban ezért Summer átszerződött az Atlantic Recordshoz. A rajongók azt pletykálták, hogy a döntés hátterében valójában az állt, hogy Geffen nemcsak az I'm a Rainbow albumot tartotta vissza, hanem az énekesnőnek egyéb kiadatlan anyagai is maradtak a cégnél. (2011 végéig azonban ezekből az állítólag létező felvételekből semmi nem jelent meg, csupán az I'm a Rainbow került végül piacra 1996-ban, szintén a PolyGram kiadásában.)
Az 1980-as évek második felében az európai slágerlistákat a Stock–Aitken–Waterman-trió szerzeményei uralták olyan új sztárok előadásában, mint például a Dead or Alive, Hazell Dean, Mel and Kim, Sinitta, Rick Astley és Kylie Minogue.
Donna is a trió közreműködésével készítette el 1989-es albumát: az Another Place and Time a diszkóhoz való visszatérést jelentette, természetesen az akkoriban aktuális hangzásvilágnak megfelelően. A kiadványból platinalemez lett, köszönhetően az olyan slágereknek, mint a This Time I Know It's for Real vagy az I Don't Wanna Get Hurt. Ennek ellenére Donna visszatérése a diszkóhoz csupán átmenetinek bizonyult, tervezett második albuma a SAW-trióval különböző problémák miatt már nem jelent meg
A Mistaken Identity (1991) érdekes, ám visszhangtalan zenei kísérlet volt. 1992-ben Donna csillagot kapott a hollywoodi Hírességek sétányán. 1993-ban került az üzletekbe a The Donna Summer Anthology című dupla válogatás, amely kitűnő keresztmetszetet adott az énekesnő addigi pályafutásáról. Ezen a korongon volt hallható először a kiadatlan I'm a Rainbow két felvétele, illetve egy vadonatúj dal (Carry On), amelyet Donna hosszabb szünet után ismét Giorgio Moroder társaságában készített. A következő év egy újabb válogatásalbumot hozott (Endless Summer: Greatest Hits), rajta egy új dallal, amely a diszkókban sikeresnek bizonyult: Melody of Love (Wanna Be Loved). Ugyanabban az esztendőben egy karácsonyi nagylemez is napvilágot látott, amelyen Donna gospel stílusban énekelt. 15 évig ez a korong volt az énekesnő utolsó stúdióalbuma. 

Az 1990-es évek második felében Donna Summer neve remixek jóvoltából szerepelt a slágerlistákon. 1995-ben emlékezetes slágere, az I Feel Love jelent meg új változatban, amely a brit toplistán a 8. helyig jutott. A következő esztendőben a State of Independence remixe vált népszerűvé, 1998-ban pedig az 5 évvel korábbi dal, a Carry On újrakevert változata lett nagy sláger. Ez utóbbi remix szakmai elismerést is hozott: a popdíva újabb Grammy-díjat kapott dance music (tánczene) kategóriában. 1999-ben a VH1 égisze alatt nagy sikerű koncertet adott, melynek anyaga CD-n, sőt DVD-n is megjelent. A Live & More Encore alkalmából két újabb Donna Summer-felvétel került a piacra, a Love Is the Healer és az I Will Go with You (Con Te Partiro), amely Sarah Brightman nagy slágere, a Time to say Goodbye feldolgozása. The Power of One címmel Donna énekelte a Pokémon 2000-es mozifilmváltozatának egyik betétdalát.  

2003-ban az énekesnő szerepelt az ITV1 Discomania című showműsorában, melyben néhány nagy slágerét énekelte, köztük aNo More Tears (Enough is Enough) címűt, ezúttal a Westlife társaságában. A műsor legsikeresebb dalai lemezen is megjelentek, s hozzájárultak ahhoz, hogy Donna aktuális válogatáslemeze, a The Journey: The Very Best of Donna Summerbekerüljön a brit Top 10-be. 2004. szeptember 20-án az énekesnőt az elsők között vették fel az újonnan létrehozott New York-i Dance Music Hall of Fame hírességei közé, rögtön két kategóriában. Mint előadó, a megtiszteltetés olyan legendákkal együtt érte, mint a The Bee Gees és Barry White, másrészt az I Feel Love is bekerült a műfaj legmeghatározóbb slágerei közé. Még ugyanabban az évben Donna újabb kislemezeket is kiadott, melyek felkerültek a Billboard tánczenei sikerlistájának legjobbjai közé: You're So Beautiful; I Got Your Love. 
 
Donna Summer és családja az új évezredben a Tennessee állambeli Nashville-ben él. 2006-ban megállapodott a Pure Tone Music független lemezcéggel, és szó volt arról, hogy 2007 tavaszán újabb albummal örvendezteti meg a rajongóit. Az Ordinary Girl címmel tervezett kiadványnak állítólag politikai vonatkozásai is lettek volna. 2008 májusában végül Krayons címmel adták ki Summer új albumát, melyről a sztár így nyilatkozott: „Különféle színek és stílusok sereglete lesz a lemez, megtűzdelve utalásokkal különböző népek hagyományos zenéire. Az álmom az, hogy az embereket a zene a gyerekkorukra emlékezteti majd, arra az örömre és csodálkozásra, amit akkor éreztek, mikor az első doboz zsírkrétájuk által megnyitott csodás világot fedezték fel.” A nagylemez a megjelenés hetében a 17. helyen indult a slágerlistán, ami a legjobb kezdő helyezésnek számít az énekesnő pályafutásában. Az albumról elsőként kimásolt két kislemez, az I'm a Fire és a Stamp Your Feet Donna Summer 19. és 20. listavezető slágere lett a Billboard kislemezlistáján, illetve a 28. és 29. olyan dala, amelyek ugyanott bekerültek a Top 10-be. 2011 szeptemberében az énekesnőt újra – immár negyedszer – jelölték a Rock & Roll Hall of Fame hírességei közé, és aligha kétséges, hogy ez a megtiszteltetés igazán kijárna már az amerikai könnyűzene egyik legsokoldalúbb és legsikeresebb előadóművészének, akinek a munkásságában a diszkó tagadhatatlanul egy nagy és sikeres, de egyáltalán nem egyetlen fejezet volt. 2012. május 17-én Donna Summer elhunyt Floridában. Közeli barátai szerint hosszabb ideje küzdött a rákkal (egyes források mellrákról tudnak, mások tüdőrákot emlegetnek), betegségét azonban nem kívánta nyilvánosságra hozni. Új albumának felvételi munkálatait már nem tudta befejezni.

Forrás:Régi idők popzenéje



























Comments